Ion Luca Caragiale: Farsang (Katona József Színház)
Caragiale 1885-ös vígjátéka, ha nem találkozik egy tehetséges rendező erős koncepciójával, nem több egy közepesen vicces, közepesen erőltetett, abszolút nem kortárs, nem aktuális, önmagán túl nem mutató színdarabnál. Ha erős koncepció nincs is, a drámából még akkor is minimális munkával kihámozható egy lecsúszottság-vízió, egy világrohadás-szimfónia a maga romlott, semmirekellő kispolgáraival, általános értékvesztésével, koszos putrijaival, alkoholba fulladt miliőjével.
Nagy Ervin, Lengyel Ferenc, Pálmai Anna, Kocsis Gergely – Fotók: MTI / Kallos Bea
Gothár Péter Katona József Színház-beli előadásában még ennyi sincs kibontva: amit látunk, csak egy túlnyújtott komédia, amelyben megcsalt nők és férfiak kergetik sikertelenül hűtlen szeretőiket; amelyben hűtlen férfiak és nők menekülnek és rejtőznek el szeretőik elől; és amelyben a farsangi maszkok, egyes nevek félreértése vagy más körülmények miatt mindenki összekever mindenkit mindenkivel. Gothár alaposan, milliméterről milliméterre kidolgozta saját tervezésű díszletét, a drámában leírt helyzeteket gördülékenyen színpadra vezényelte, gondoskodott sok, de százkilencven percre közel sem elég jó poénról – és ezzel láthatóan nagyjából be is fejezte ténykedését.
Tasnádi Bence és Kocsis Gergely
Gothár semmit nem mond el arról, miért lehet fontos „itt és most” bemutatni ezt a színdarabot; semmit nem fed fel a szövegből, ami túlmutatna a dráma primer olvasatán. A karaktereknek nem adott jellemet, meghagyta őket kétdimenziósnak, és arra sem ügyelt, hogy legalább egyenletes színvonalon legyenek sekélyek: jelenetről jelenetre változik, hogy egy-egy színész remek vagy affektál. Pálmai Anna hol hatalmas tűzvésszel, hol pedig csak pislákoló lángokkal forgatja fel a helyszínül szolgáló borbélyüzemet vagy kocsmát; Nagy Ervin hol tud mutatni valamit, ami csak az ő megcsalt férjének lehet a sajátja, hol pedig egyszerűen megismétli, amit a Vígszínház Makrancos Katájának Petruchiójaként már eljátszott egyszer; Tasnádi Bence hol szerethető lúzernek ábrázolja tisztviselő-gyakornokát, hol pedig csak a fogfájás miatti furcsa kiejtésére koncentrál. (Az egyetlen, ami egyenletesen jó, az Bujdosó Nóra hihetetlenül kifejező és remek ízléstelenségű jelmezarzenálja.)
Nagy Ervin
Sem nézőcsalogatással, sem semmi mással nem menthető az, hogy az ország egyik legjobb művészszínházának új bemutatója nem több üres, gondolattalan, bugyuta komédiánál.
Kereső
Olvasóim
