Egyfelvonás

Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál, Kaposvár

Mint amikor a sötétben nézed a tévét, de sehogy sem tudod kizárni a látóteredből az odalent világító számlapot a dvd-lejátszón, ami kérlelhetetlen földhözragadtságával hirdeti szakadatlan, hogy pontosan hány perc és hány másodperc van még hátra a filmből. Ilyen tapasztalat az is, ahogyan egy felolvasó-színházi előadás közben nem tudod nem észrevenni, hogy a színész kezében tartott szövegkönyv lapjaiból hány van már hátrahajtva, írással lefelé, és hány vár még (f)elolvasásra: nem lehet még vége jó ideig, ha a felénél van nyitva a könyv, de mindjárt megoldódik minden bonyodalom, ha a bánatos színészsóhaj éppen csak nem fújja már el azt a pár megmaradt, vékonyka lapot.

Hát ettől még nem lesz se nagyon jó, se nagyon érdekes a felolvasószínház, sóhajt ezúttal a bánatos olvasó, és valóban: nem ettől lesz nagyon jó és nagyon érdekes a felolvasószínház. Hanem mindenféle mástól.

Dido: Reiter Zoltán és Petrik Szilárd – Fotók: Memlaur Imre

Például a megismételhetetlenség aromáját adó kis itt-és-most-érzéstől: hogy ez az előadás pár nap, pár próba alatt jött létre – instant, mint a zacskós leves, csak finomabb; egyszer játsszák el, tegnap még nem volt, holnap már nem lesz. Vagy attól a felszabadultságtól, ami a műhelyben még megvan az alkotóban, de onnan kijőve felválthatja ezer más érzés: ez még a műhely, szövegkönyvvel a kézben, jelzésszerű díszlettel, alig-mozgással. Vagy, és talán elsősorban: a jó rendezéstől, amitől eloszlik a félelem, hogy a felolvasószínház csak félig-színház. Kaposváron, a Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál első két napján legalábbis eloszlott a félelem, ha ugyan megvolt.

Dido: Varga Lívia, Lax Judit

Három társulat ült össze, mindhárman egy-egy felolvasással készültek, plusz egy közösen létrehozott bemutatóval slusszpoénként (utóbbiról én sajnos már lemaradtam). Lehetőség szerint – így a felkérés – mindenki a saját területén keressen drámát: a Kassai Thália Színház a Felvidékről, a Szabadkai Népszínház a Vajdaságból, a Kaposvári Csiky Gergely Színház a környékről. Csakhogy a Felvidéken nem tolonganak a drámaírók, igaz, nincs is miért, nincs hagyománya a pályázatoknak, felkéréseknek, miegyébnek – így kerül elő a fiókból egy tizenhét éve írt zsenge, a ma már negyvenéves Csehy Zoltán Didója.

Dido: Márkus Judit, Reiter Zoltán

Amelyben a szerző mintha belefeledkezett volna kissé a formába, az időmértékbe – szép, amit a bemutató utáni beszélgetésen mond: „a rím agresszió, az időmérték szívverés” –, a babitsi, archaizáló nyelvezetbe. Mindez legalábbis hangsúlyosabb, mint az a kérdés, hogy miért is lehet érdekes a néző számára Aeneas és Dido szerelmi regényének egy rövidke epizódja, előzmény és utórezgés nélkül. A kicsit túl rövid, kicsit túl lyukacsos szöveget Czajlik József rendező a szerző később született verseivel foltozgatja, de a dráma ledobja magáról Csehy líráját, a verseknek nincs komfortos helyük a lyukakban.

Dido: Szabadi Emőke

De az előadás van annyira érdekes, hogy a néző ne akarjon szakadásokat számolni a szöveg-szöveten. A kaposvári jelmeztárból „bevásárolt” színészek eklektikus ruháikkal némi iróniát csempésznek az előadásba, az éneklő és egyszemélyes kar pedig még egy dimenziót. És a történet problémafelvetése is jó: a majdnem szánalmas karthágói úr viszonzatlan szerelem-táplálta kicsinyességében megzsarolja Aeneast, hogy engedje át neki Didót a fia életéért és egy háború megakadályozásáért cserébe – csak azt hagyja ki a számításból, hogy Dido előbb menne nőül a halálhoz, mint hozzá.

Fanyar ódium: Kalmár Zsuzsa, Vicei Natália

Még ugyanaznap szövegkönyvet ragadnak a szabadkaiak is – a színház dramaturgjának fiókban maradt, noha drámapályázaton nyertes színdarabja, a Fanyar ódium szívhat friss levegőt a kaposvári színpadon. És szív is, annyira, hogy a néző már lélegzethez sem jut tőle: cakkumpakk háromszor próbált a társulat, Mezei Zoltán igazgató-színész-rendező mégis olyan előadást rittyentett, hogy ha a színészek éppenséggel nem olvasnák a szöveget, már el is lehetne adni kész bemutatónak. Van szcenírozás, színészi játék, mozgás, díszlet, kellék – van minden.

Fanyar ódium: Erdélyi G. Hermina, Szilágyi Nándor, Pálfi Ervin

És van egy jó dráma: fiókmélynél többet érdemel. Egyszerre szól arról az általános állapotról, amikor az ember már nem bírja tovább a hajtást, a munkát, az inkorrektséget, és hagyná az egészet inkább a fenébe; és arról a konkrét társadalomról, amiben nem lepődik meg senki, ha ez nemegyszer elő is fordul. Egy tényfeltáró újságíró élne a munkájának, ha a tényeinek feltárását erősen ellenjavalló politikus, a jogosan sértett férj meg a gumigerincű főszerkesztő hagyná. Mai probléma, okos kidolgozás, nagyon élő nyelv, jó humor, találó dialógok. A színészek pedig csodásak: Vicei Natália lubickol a vidéki pletykazán néni szerepében, Kalmár Zsuzsában az a szép, amikor hagyja magát kiebrudalni a némi öniróniával átélt spleenjéből, Erdélyi G. Hermina pedig még a mókuskereket is úgy tudja hajtani, hogy az elguruljon.

Fanyar ódium: Kalmár Zsuzsa

Másnapra pedig elkészül Szálinger Balázs drámájából is a felolvasó-előadás, amiben az a meglepő, hogy nagyon röviddel ezelőtt a drámának még csak a gondolata létezett, sőt, az első próba előtt percekkel sem volt még végleges a szöveg. Címe Becsvölgye, ami remek szó, de nem Szálinger írta, hanem a Földrajzinév-bizottság: valós falu neve ez a Zalában. Valós a dráma alapszituációja is – ebben az újságcikkben részletesen el is lehet olvasni –, noha olyan, mintha a Szélhámos fivérek című filmet forgatták volna újra a Balatontól keletre. Egy nyaraló pár meglátja a lehetőséget egy régi tartozását behajtani képtelen bácsiban és néniben, behajtónak adják ki magukat, és miközben az ég adta világon nem csinálnak semmit, újabb és újabb nagy, ám fiktív összegeket fialó, fiktív bűncselekményekbe szervezik be fiktív partnerként a házaspárt – csak a befektetésnek hazudott alaptőke valós, amivel aztán végül boldogan távoznak a fiatalok, mellesleg vendéglátóik kocsiján.

Becsvölgye: Sarkadi Kiss János, Serf Egyed, Csonka Ibolya, Grisnik Petra

A thriller érdekes és izgalmas, bár a Szálinger által választott narratíva sokat elvesz belőle. A néző már az első perctől pontosan tudja, amit az idős pár nem: hogy átverésről van szó. Ha ezt csak gyanítani lehetne, tovább kitartana az alapötlet ereje. Azért így is van mire koncentrálni: zavarba ejtő morális kérdés, hogy igazi bűn-e a csak fejben elkövetett bűncselekmény, amire önként igent mondott az ember, és nem rajta múlt, hogy valójában nem történt meg. A rendszerváltás utáni, vidéki lepusztulat-állapotrajz találó, a szélhámosság lélektanának felépítése pedig igen pontosan kidolgozott (az öregek tűzbe jönnek unalmas életük felpaprikázásának lehetőségétől).

Becsvölgye: Grisnik Petra, Sarkadi Kiss János

Laboda Kornél is szinte „végleges” előadást rendezett: a díszlet csak székekből és asztalból állt ugyan, de a majdnem dokumentarista szövegnek amúgy is jót tesz a stilizáltságból adódó távolodás a realista ábrázolásmódtól. Csonka Ibolya (néni) és Nyári Szilvia (postás) duóinak egészen sajátos hangulata a legemlékezetesebb, de Sarkadi Kiss János kedélyes álnoksága is jól eltalált alakítás.

Becsvölgye: Serf Egyed, Csonka Ibolya

Hát ezek miatt ment teltházzal minden előadás Kaposváron. Sokan látták a Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivált. A Színházi Dramaturgok Céhe majdnem húsz éve tartó, Nyílt Fórum című sorozata, meg az itt-ott mindig felbukkanó hasonló mulatságok ezernyi nézője mellett most majd még többen viszik a hírét annak, hogy a felolvasószínház: jó.